Hargita megyei értékeknek javasolták
A Bögöz Tájegységi Értéktár júniusi gyűlésén három érték felvételét javasolta a Hargita megyei értéktárba. Kulturális értékként a Mátisfalván született dr. Palló Imre énekhangja és életútja
Gyermekként gyakran kukucskáltam be Györfi Ilonka néniék kapuja tetején, mindig nagy élményt jelentett számomra szalmakévék látványa. Ahogy szépen fel vannak lógatva egy drótra, aranysárga színnel borítják be az életet. Lehet úgy mondani, ők az egyik utolsó kalapkötő család a faluban, más már régen abbahagyta ezt az ősi foglalkozást.
Kevés nevezetességgel büszkélkedhetünk Szentföldön, az egyik ilyen a szalmafonás lenne. Mikor a tornácon igyekeztem az ajtó felé az előbb említett portán, imádság hangja fogadott. Bent a Mária rádióban rózsafűzért imádkoztak, a szobát a kávé illata járta be. A ház közepén egy nagy, feltámasztott szalmakéve várta a tisztítást.
volt két barátném az utcában, Márton Margit és Péter Róza néni, akik mellett megtanultam ezt a mesterséget. Eljártam a szalmakötő kórusba, egyik nap az egyiknek, máskor a másiknak kötöttem a kalapot. Édesanyám azt sem tudta, merre járok, hogy a kalapkötő asszonyok társaságában vagyok – mesél Ilonka néni a kezdetekről.
Férjét, Áron bácsit és a tisztítani való szalmát hátrahagyjuk, hogy a belső szobában beszélgessünk kicsit. Mindennek megvan a maga helye: kényelmes ülőhely, kicsi szék a lábnak, vízzel töltött tálca a szalmának.
– Hét hónapi munkám még megvan, száz vég kalapot kötöttem augusztus óta. Egy kicsit beszorított ez a vírus a házba, ezzel foglalkozunk. Eladtuk az állatok nagy részét, a férjem nyugdíjba jött. Sokat gondolkodom azon, hogy mi lesz ennek a vége, mi lesz az emberekkel munka és megélhetés nélkül, mert ejsze ez is akkora gond legalább, mint a vírus – mondja a néni, aki egy marék szalmát belemárt a vízbe.
Keretes
Rengeteg munkával jár az, amíg a magból szár szökken, míg feltekerik a matollára. Egyszerre több dűlőben vetik el az orokojt (alakort) tavasszal, hogy biztosan legyen fonnivaló. Nem szabad túl sűrűn vetni, mert akkor vékony lesz a szalmája, három alkalommal is ki kell gyomlálni, hogy jól fejlődjön. Nem egyszerre érik meg az orokoj, sárgulni kezd foltokban, amit „markonként, lopva kell lekapokodni”. Kévébe kötik, dróton szárítják, egy botókának nevezett fakalapáccsal verik le a kalász fejét. Az urdorban vagy az árnyék alatt tárolják, száraz helyen, ősszel állnak neki a tisztításnak nevezett munkafolyamatnak, amikor kiválogatják, méretre vágják egy kés segítségével a szalmát, amit már csak beáztatni kell fonás előtt.
Keretes
Már a kommunizmus ideje alatt alábbhagyott a szalmakötési kedv, a székelyudvarhelyi gyárak a jobb élet reményében elszólították a falu fiataljait, egyre kevesebben tanulták meg ezt a mesterséget. Az idősebb generációk számára fontos bevételi forrást jelentett a kalapkötés, a tejcsarnokba hordott tej mellett ezzel pótolták a kevés nyugdíjat.
– Mindig olyan honvágyas voltam, soha nem kívánkoztam külföldre, csak haza. Tizennégy éves koromban töltöttem pár évet Homoródon, egy munkatáborban. Nagyon szerettem ottlenni, a szakácsnő mellett tanulni, de esténként mindig kikönyököltem sírva az ablakba, ha kicsi madár lehettem volna, akkor hazarepültem volna Bétába. Amikor elindult a cérnagyár Udvarhelyen, körülbelül két évre hagytam abba a szalmakötést, akkor zoknit és lájbit kötöttem, hogy el tudjam adni a gyárban – idézi fel életének egyik fejezetét a beszélgetőtársam.
Gyermekként gyakran kukucskáltam be Györfi Ilonka néniék kapuja tetején, mindig nagy élményt jelentett számomra szalmakévék látványa. Ahogy szépen fel vannak lógatva egy drótra, aranysárga színnel borítják be az életet. Lehet úgy mondani, ők az egyik utolsó kalapkötő család a faluban, más már régen abbahagyta ezt az ősi foglalkozást.
Kevés nevezetességgel büszkélkedhetünk Szentföldön, az egyik ilyen a szalmafonás lenne. Mikor a tornácon igyekeztem az ajtó felé az előbb említett portán, imádság hangja fogadott. Bent a Mária rádióban rózsafűzért imádkoztak, a szobát a kávé illata járta be. A ház közepén egy nagy, feltámasztott szalmakéve várta a tisztítást.
volt két barátném az utcában, Márton Margit és Péter Róza néni, akik mellett megtanultam ezt a mesterséget. Eljártam a szalmakötő kórusba, egyik nap az egyiknek, máskor a másiknak kötöttem a kalapot. Édesanyám azt sem tudta, merre járok, hogy a kalapkötő asszonyok társaságában vagyok – mesél Ilonka néni a kezdetekről.
Férjét, Áron bácsit és a tisztítani való szalmát hátrahagyjuk, hogy a belső szobában beszélgessünk kicsit. Mindennek megvan a maga helye: kényelmes ülőhely, kicsi szék a lábnak, vízzel töltött tálca a szalmának.
– Hét hónapi munkám még megvan, száz vég kalapot kötöttem augusztus óta. Egy kicsit beszorított ez a vírus a házba, ezzel foglalkozunk. Eladtuk az állatok nagy részét, a férjem nyugdíjba jött. Sokat gondolkodom azon, hogy mi lesz ennek a vége, mi lesz az emberekkel munka és megélhetés nélkül, mert ejsze ez is akkora gond legalább, mint a vírus – mondja a néni, aki egy marék szalmát belemárt a vízbe.
Keretes
Rengeteg munkával jár az, amíg a magból szár szökken, míg feltekerik a matollára. Egyszerre több dűlőben vetik el az orokojt (alakort) tavasszal, hogy biztosan legyen fonnivaló. Nem szabad túl sűrűn vetni, mert akkor vékony lesz a szalmája, három alkalommal is ki kell gyomlálni, hogy jól fejlődjön. Nem egyszerre érik meg az orokoj, sárgulni kezd foltokban, amit „markonként, lopva kell lekapokodni”. Kévébe kötik, dróton szárítják, egy botókának nevezett fakalapáccsal verik le a kalász fejét. Az urdorban vagy az árnyék alatt tárolják, száraz helyen, ősszel állnak neki a tisztításnak nevezett munkafolyamatnak, amikor kiválogatják, méretre vágják egy kés segítségével a szalmát, amit már csak beáztatni kell fonás előtt.
Keretes
Már a kommunizmus ideje alatt alábbhagyott a szalmakötési kedv, a székelyudvarhelyi gyárak a jobb élet reményében elszólították a falu fiataljait, egyre kevesebben tanulták meg ezt a mesterséget. Az idősebb generációk számára fontos bevételi forrást jelentett a kalapkötés, a tejcsarnokba hordott tej mellett ezzel pótolták a kevés nyugdíjat.
– Mindig olyan honvágyas voltam, soha nem kívánkoztam külföldre, csak haza. Tizennégy éves koromban töltöttem pár évet Homoródon, egy munkatáborban. Nagyon szerettem ottlenni, a szakácsnő mellett tanulni, de esténként mindig kikönyököltem sírva az ablakba, ha kicsi madár lehettem volna, akkor hazarepültem volna Bétába. Amikor elindult a cérnagyár Udvarhelyen, körülbelül két évre hagytam abba a szalmakötést, akkor zoknit és lájbit kötöttem, hogy el tudjam adni a gyárban – idézi fel életének egyik fejezetét a beszélgetőtársam.
A Bögöz Tájegységi Értéktár júniusi gyűlésén három érték felvételét javasolta a Hargita megyei értéktárba. Kulturális értékként a Mátisfalván született dr. Palló Imre énekhangja és életútja
Pályázat formájában kéri a községbeliek segítségét a Bögöz Tájegységi Értéktár Bizottság (Értéka), amely a helyi értékek felkutatását és népszerűsítését tűzte ki célul.
Gyermekként gyakran kukucskáltam be Györfi Ilonka néniék kapuja tetején, mindig nagy élményt jelentett számomra szalmakévék látványa. Ahogy szépen fel vannak lógatva egy drótra, aranysárga színnel borítják be az életet.
© 2023 Három Hegy. Minden jog fenntartva. Design: Qubed Agency
TÁMOGATÓK: